3. 2054.04.20.

Éva sosem volt oda a kávéért, ezen a reggelen az első útja mégis a konyhaszekrényhez vezetett. Haja kusza csomókban állt, szeme félig nyitva; hogy megtartsa az egyensúlyát, menet közben meg-megtámaszkodott a falon. Nem emlékezett, mikor érezte magát utoljára ennyire fáradtnak, pedig tegnap semmi megterhelőt nem csinált. Bár, ha jobban belegondolt, az elmúlt majdnem másfél hónap eseményei kiszipolyozták.

Ahogy kivánszorgott a hálószobából és végigsétált a nappalin, majdnem beleütközött a fal melletti fekete fiókos szekrényébe. A tetején álló, kétezres évek elejéről megmaradt rádión megállt a por. Három hónapja nem kapcsolta be, amióta nem lehetett elérni a Szabad Európa Rádiót, csak azt az irritáló Nemzet Fm-et, amitől tíz perc után a haját tépte. Azt inkább a barátaival hallgatta: a közös szenvedésnél amúgy sem tudott elképzelni jobb csapatépítő programot. Nagyot ásított, majd mielőtt folytatta volna a konyhába vezető útját, egy hirtelen ötlettől vezérelve rányomott a bekapcsológombra: ha ez nem ébreszti fel, akkor semmi.

–… és azt mondta az Európa Tanács elnöke, hogy a magyar jogállamiság…

Kezdődik, konstatálta Éva. Máris egy fokkal éberebbnek érezte magát. A konyhába érve kinyitotta a sötétszürke, üvegajtós szekrényt, leemelt egy bögrét és egy átlátszó üvegtárolót, amiben a kávét tartotta. Az alsó polcról kivette a kotyogóst, megtöltötte, majd a villanytűzhelyre tette.

Az egyetemtől kapott kávéját általában hasznosabb dolgokra cserélte: olykor lőszerre a Tolvajokkal, máskor információkra, de a padló alatt rejtegetett rendőregyenruháját, és a szállítmányok kíséretekor használt késeket és sokkolókat is így szerezte. Most azonban nem volt kivel barterelni: az életben maradt ellenállók nagy része még mindig rejtőzködött, de a zugárusok is meghúzták magukat. Ráadásul neki sem ideje, sem kedve nem volt ezzel bajlódni.

 Sosem értette, miért ilyen értékes ez a keserű lötty; ő egy forintot sem adott volna érte, nemhogy lőszert.

– A mai adásunk vendége Kovács Katalin kabinetfőnök! – hallatszott a rádióból, mire Éva megropogtatta a nyakát: már csak erre a ripacsra volt szüksége. – Az Országgyűlés mindig is kiemelten kezelte a családpolitikát, és ez meglátszódik a születésszámokon. Minek tulajdonítja a sikert?

Éva egyre éberebbnek érezte magát.

– Természetesen mind az Országgyűlés, mind a Nemzeti Műveleti Bizottság rengeteget tett az elmúlt években a születésszám növekedéséért!

– Talán nem kellene annyi embert kinyírni, és akkor nem fogyna a magyar – dünnyögte maga elé a nő, miközben felemelte a kotyogóst, és a bögréjébe öntötte a kávét.

– Az elmúlt két évben folyamatosan növekedett a családtámogatás összege, valamint a kötelező kettő után érkező gyerekek után az állam egy tíz négyzetméterrel nagyobb lakást utal ki a családoknak a meglévő helyett.

– Szerintem lepukkant lyukat akartál mondani…

Éva fogta a bögrét, kisétált a nappaliba és leült a szoba közepén álló bársonykanapéra. A háta mögül ásítás hallatszott: Kerberosz, Éva három és fél hónapos, fekete kiskutyája nagyot nyújtózva kimászott a fürdőszobából. Éva nem értette, Kerb miért szereti annyira azt a helyiséget. Minden este, amikor Éva elaludt, lemászott a nő ágyáról, besétált a fürdőbe, és befeküdt a vécé mögé. Minden kutyának megvan a maga kattanása, emlékezett vissza édesanyja tizenöt évvel ezelőtti megjegyzésére, amikor egy családi barátjuknál tett látogatáskor megpillantotta a halomba hordott vendégcipőkön üldögélő, büszke kölyökkutyát.

– Mi van, gyökérkém? – nyújtotta a kezét a kiskutya felé, aki heves farokcsóválás közepette, kissé kótyagosan odaszaladt hozzá és az ölébe ugrott.

– Ezen kívül a szülési szabadság megnövekedett időtartama, valamint a kórházi ellátás színvonalának meredek emelkedése is hozzájárult a születésszám növekedéséhez. Továbbá hatalmas sikernek könyvelhetjük el, hogy az első gyermeket most már nem huszonöt éves korukban vállalják a párok, hanem húsz-huszonegy évesen. Ez pedig a korai gyermekvállalást ösztönző programunknak köszönhetjük.

– Még véletlenül sem a gumihiánynak, te marharépa – sziszegte Éva.

Ennyi pont elég volt, hogy tökéletesen ébernek érezze magát, így felállt, megcirógotta Kerberosz fejét, és kikapcsolta a rádiót. Ideje volt rendbe szednie magát.

Besétált a fürdőszobába, hosszas szenvedés és pár kiesett fésűfog után kibogozta a haját, majd fogat mosott. A szekrényből kivette a kenőcsöt, amit az egyik kollégája írt fel neki az arcán húzódó sebhely ápolására: ha pár napig nem törődött vele, a bőr feszülni kezdett. Évekig kereste a gyógymódot, de sem a hegmasszázs, sem más kenőcsök, sem a hókuszpókuszok nem segítettek; egyre biztosabb volt benne, hogy a fájdalom valójában pszichés eredetű. A kínzókamrában történteket mégsem beszélhette át egy pszichológussal. Bekente az arcát, majd a hálószobába ment, és a ruhásszekrényből kivett egy könnyű, kopott, derékban karcsúsított, térdig érő ruhát. Úgysem akart ma sehova menni, itthonra pedig tökéletesen megfelelt.

Miután végzett, megsimogatta Kerberosz fejét, majd felvette a kávét, és kiült a nappaliban lévő ablakpárkányra. A polgárháború után két teljes héten keresztül minden egyes nap tisztán láthatta a pusztuló várost: az ellenkormány hatalomátvétele, majd az azt követő harcok helyreállíthatatlan károkat okoztak a VIII. kerület műemléképületein; az ódon falakat lövedékek szaggatták. A Múzeum körút és az Üllői út sarkán álló, századeleji üvegépületekből csak a fémvázak maradtak, a földön heverő szilánkokon most is meg-megcsillant a járőröző rendőrök zseblámpáinak fénye. A Mercure szálloda a földdel vált egyenlővé. A nyomor beszivárgott a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár omladozó falai közé, a Múzeum körutat zsákházak lepték el, hogy egy nap, amikor Budapest rendőrfőkapitánya vérszemet kap, a bennük élő emberekkel együtt ledózeroltassa őket. De mára a látvány az egyre sűrűsödő örökköd homályába veszett, amin épphogy átszűrődött az utcai lámpák fénye.

Éva úgy hitte, hogy a lerombolt utcákat újra beépítik, a Nemzeti Múzeumot pedig helyreállítják. Nyílt titok volt, hogy a MűvBiz szemet vetett rá; egyes összeesküvés-elméletek szerint azért terelték a harcokat VIII. kerületbe, hogy elűzzék az ottlakókat, és rátehessék a kezüket a múzeumra és környékére. A mendemondák nemcsak a MűvBizről szóltak, hanem Vincze Mátyás hadügyminiszter feleségéről is, aki régen konfliktusba keveredett a Nemzeti Múzeum akkori igazgató asszonyával. A Nemzeti Múzeum már réges-rég nem üzemelt, az igazgatónő tíz éve egy idősek otthonában élt szegénységben, Vincze Mária azonban nem elégedett meg ennyivel: az épület lerombolásával és a terület megszerzésével akarta bevinni a végső döfést. Persze ezek csak találgatások voltak, Éva pedig, bár mindig fülelt, megválogatta, kinek és mit hisz el.

A Fővárosi Tanács a bevezetett rendkívüli állapotra hivatkozva mégis úgy döntött, nem takaríttatja el a belváros romjait. A környező, részben épségben maradt utcák a tüntetéssorozat után elnéptelenedtek, az épületek java része lakhatatlanná és életveszélyessé vált; ami mégsem, onnan ideiglenesen kilakoltatták az embereket, hogy elvégezzék a szükséges vizsgálatokat. Nem mintha olyan sokan vissza akartak volna jönni. Éva többször hallotta arról beszélgetni korábbi szomszédait, hogy nincs az az isten, amiért hajlandóak lennének visszatérni ide. Teljesen megértette őket: egyszerű emberek voltak, akik nem törődtek a politikával, a polgárháború pedig fenekestül felforgatta az életüket.

Évának azonban esze ágában sem volt távozni, ezért beszerezte a maradáshoz szükséges engedélyt. Orvostanhallgatóként és félállásban dolgozó orvosként közvetlenül az állam alkalmazottja volt, ami miatt különleges előjogok illették meg. Mindössze pár papírt kellett aláfirkantania, miszerint a saját felelősségére továbbra is itt kíván élni, és egy esetleges baleset esetén semmiféle kártérítésre nem tarthat igényt. Még azon is eltűnődött, hogy az egész épületet megveszi, amint értékesíthetővé nyilvánítják; régóta szeretett volna egy saját társasházat, amit főhadiszállásként használhat. Azonban a polgárháború bukásával az ellenállás is szétbomlott, így ezt a tervet elnapolta.

Kerberosz felvakkantott, mire Éva felkapta a fejét. A kezében lévő kávé kihűlt anélkül, hogy egy kortyot is ivott volna belőle.

– Éhes vagy, mi? – kérdezte a hűtő előtt álló kiskutyától, és lehuppant az ablakpárkányról.

Mielőtt a konyhába ment, a fal mellett álló komódhoz sétált. Lerakta a bögrét, kihúzta a legfelső fiókot, majd a mélyére nyúlva megnyomott egy gombot, mire a bútor oldalában kinyílt egy rejtekajtó. Kivette a benne fekvő fekete dobozt, és egy színes fényképet emelt ki belőle; talán a legutolsók egyikét. Majdnem húsz évvel ezelőtt, amikor az állam a legfontosabb feladatának a színek eltűntetését tekintette, a katonák máglyákat raktak az utcákon, majd felszólították az embereket, hogy a féltve őrzött képeiket, legyen szó festményről, fotóról vagy a gyerekek rajzairól, dobják a tűzre. Éva szinte látta maga előtt az eget nyaldosó lángokat; körülöttük az örökköd is szertefoszlott.

A fényképen Éva hétéves volt, és az apja vállán ült; a háttérben zöldellő erdőt alig fedte el az örökköd. Talán Gellért készítette, az apja egyik bajtársá, akinél gyakran vendégeskedtek. Éva fájó szívvel gondolt rá és barátnőjére: a férfi egy nagydarab, mosolygós ember volt, akit bármikor rá lehetett venni egy kis játékra; Sára pedig egy aprócska nő akkora hanggal, ami a legnagyobb termet is betöltötte. Úgy tudta, évekkel ezelőtt egy küldetés során életüket vesztették. Ujját végigsimította apja gondterhelt arcán, majd visszarakta a fotót a helyére.

Gondolataiból Kerb ugatása rázta fel.

– Jól van, adom már! – Mosolyogva elindult a konyha felé, de előtte felemelte a bögrét, majd beöntötte a kávét a mosogatóba.

Ha ezt a pazarlást valaki látná, gondolta.

Kerb lelkesen csóválta a farkát, ahogy kinyílt a hűtőajtó, és a rosszul záródó üvegtárolón keresztül megérezte a nyers hús illatát.

Éva szerencsés volt, hogy megengedhette a kutyatartás luxusát. Az Állami Orvostudományi Egyetem gondoskodott róla, hogy hallgatóik és munkatársaik az ínséges időkben se szenvedjenek hiányt: lakhatásukat részben vagy teljes egészében ők fedezték, étkeztetésüket biztosították. Ráadásul az utóbbi messze felülmúlta az átlagember számára elérhető mennyiséget és minőséget. Így Éva arra költhette az ösztöndíját és hivatalos fizetését, amire akarta. Hogy jó állampolgárnak tűnjön, ennek a pénznek egy részét állampapírokba, illetve az Egyetemi Megújulási Alapba fektette; az így keletkezett hiányt bőven pótolni tudta a földalatti munkákból.

Mielőtt odaadta a húst Kerberosznak, körbenézett a hűtőben, és szomorúan vette tudomásul, kénytelen lesz bevásárolni. A háta közepére sem kívánta: ha csak tehette, megkérte valamelyik szomszédját, hogy egy kis mellékesért intézze el helyette. Azonban most szomszédok híján magának kellett megoldania: úgy emlékezett, hogy két nap múlva, csütörtökön érkezik ide a 12VKB számú villamos, ahol minden olyan dolgot beszerezhetett, amit az egyetemtől nem kapott meg. Csak abban nem volt biztos, hogy most, a belváros lerombolása után is megáll-e itt.

Persze elvillamosozhatott volna a Lehel téri állandó piacra, de rühellte azt a környéket: ott tanyázott a Budapesti Rendőr-főkapitányság embereinek legalja. Ugyan a Fal felhúzása után három évvel az országot irányító Nemzeti Műveleti Bizottság különleges elbírálás alá helyezte az egészségügyi dolgozókat, hogy enyhítse az égető munkaerőhiányt, ez gyakorlatban nem mindig működött. Pedig a törvényben külön kiemelték, hogy békeidőben orvost kizárólag a vármegyei rendőrfőkapitány utasítására vehetnek őrizetbe, valamint a velük szembeni erőszakot olyan szigorral büntették, hogy az a legelvetemültebbeket is visszatartotta.

Az ilyen kétes környékeken, sok más kollégájához hasonlóan, az orvosi köpenyét viselte, és kitűzte jellegzetes névtábláját; bár így nagyobb eséllyel igazoltatták, de legalább biztos lehetett benne, hogy a fegyveres erők előbb kérdeznek. Két évvel ezelőtt ez mentette meg az életét: éppen leszállt a 76PJ-s villamosról, amikor látta, hogy a csarnok előterében a rendőrök egy idős nőt vegzáltak, az egyikük meg is pofozta: mint később megtudta, lopással vádolták. Éva ösztönösen cselekedett: a zsaruk és az asszony közé lépett. Csak azért nem vitték el azonnal, mert látták, hogy orvos. 

Megrázta a fejét: nem, sem a Lehel térre nem akart menni, sem másik piacra: inkább megkéri azt a fiút a konyháról, akinek múltkor ellátta a húga sebesülését, hogy hozzon egy kiló csirkenyakat. Azt biztosan nem vizezték fel, mint amiket a környékbeli henteseknél lehetett kapni. Az egyetemen nyílt titoknak számított a dolgozók közötti barterelés.

Kerberosz türelmetlenül vakkantott, mire Éva kinyújtotta a karját, és tett egy mozdulatot lefelé.

– Fekszik! – parancsolta, mire a kiskutya oldalra döntötte a fejét. – Fekszik! Mondom, fekszik! – Alig bírta visszatartani a nevetést, ahogy a szinte vigyorgó ebre nézett. – Feküdj már le! – Meglengetett egy húsdarabot, mire Kerberosz azonnal elterült. – Micsoda egy kis rohadék vagy! – A szájába adta a falatot, majd elővette a következőt. – Hopp!

Éva magányán sokat enyhített Kerberosz, akit másfél hónappal ezelőtt mentett ki a Nemzeti Múzeumból, mielőtt azt lerombolták volna. Éppen két barátjával, Krisszel és Péterrel figyelte, ahogy a katonaság bevonul a körútra, amikor meghallotta a körülbelül kéthónapos kiskutya ugatását. Azóta sem tudta, ki és mikor hagyta ott, chipet nem találtak benne.

Kerberosz felugrott, és elkapta a falatot. Éva vigyorogva megsimogatta.

– Jó kutya! Akkor most forog!

Mielőtt Kerb engedelmeskedhetett volna, valaki eszeveszetten verni kezdte a bejárati ajtót.

– Engedj be! – hallatszott Eszter hisztérikus kiabálása.

Éva a konyhapultra rakta a dobozt, az ajtóhoz rohant, és kinyitotta: a nő a falnak támaszkodva levegő után kapkodott, arcáról folytak a könnyek. Szürke kosztümjét vérfoltok borították.

– Megsérültél? – kérdezte aggódva, mire Eszter megrázta a fejét.

– Jól vagyok – lihegte.

Éva átkarolta barátnője derekát, majd a kanapéhoz vezette. Gyorsan megbizonyosodott róla, hogy a ruháját beborító vér nem tőle származik, majd kisietett a folyosóra. A hűvös, fehér falhoz lapult, és fülelt: nem hallott senkit. Lerohant hat emeletet egészen a földszintig, miközben belesett a lakások fehér, kopott műanyag ajtói mögé.  Kitekintett az utcára, de nem látott senkit; kísérteties csendet mindössze az eldübörgő villamos törte meg. Megkönnyebbült: látszólag senki nem követte Esztert.

Bezárta maga mögött az ajtót, és visszaszaladt a lakásba. Itt egyből a konyhába sietett, levett egy üvegpoharat a szekrény tetejéről, csapvizet töltött bele, majd zokogó barátnője felé nyújtotta, és leült mellé.

–     Mi történt? – kérdezte, miközben Eszter átvette tőle a poharat.

 Annyira békésnek tűnt az elmúlt pár hét: nem volt mit tudósítani, nem volt honnan információt gyűjteni, és még a Nemzeti Műveleti Bizottság is csak heti két sajtótájékoztatót tartott, pedig az ezt megelőző hónapokban szinte napi rendszerességgel gondoskodtak Éváék reggeli ébresztőjéről.

Éva tekintete a naptárra tévedt. Elsápadt: április huszadikát írtak. Ma került sor a Városliget megmenteséért szervezett demonstrációra. Úgy összefolytak a napok a vizsgák és munka tengerében, hogy teljesen elfeledkezett róla. Elszégyellte magát. Eszter többször is említette, hogy ő, Ábel, Krisz és Péter részt vesznek rajta. Éva mégis azt hitte, hülyéskedik… Pedig mind az ötüket emlékek hada kötötte a ligethez, és ez volt az utolsó üde, zöld terület, ahol meg lehetett pihenni ebben a betondzsungelben. Az Országgyűlés már hosszú évek óta próbálta lenyomni az emberek torkán a beépítését, ami egészen idáig nem sikerült nekik. A forradalom letörése azonban kiváló alkalmat nyújtott akaratuk véghezvitelére.

– Kimentetek, igaz?

– Vége a Ligetnek… – Eszter a kosztümje ujjával letörölte az izzadtságot a homlokáról. – Az összes fát kivágták… az embereket legyilkolták. Mind meghaltak.

– A kurva istenit! – szaladt ki Éva száján. Legszívesebben ordított volna, de visszafojtotta az indulatait. Maga sem tudta, kire haragszik: a döntéshozókra, a katonaságra, Eszterékre vagy saját magára, amiért nem tett meg mindent, hogy ezt megakadályozza.

 Alig telt el másfél hónap az ellenkormány elpusztítása óta: két rendszerellenes szervezetet megsemmisítettek, a túlélőket megkínozták, és nyilvánosan kivégezték, 14 éven felüli családtagjaikat börtönbe zárták, a fiatalabbakat javítóintézetbe küldték. Évának végig kellett néznie, ahogy egy társának árván maradt, alig tizenkét éves lányát kirángatták az otthonából, majd betuszkolták egy fekete autóba.

Ráadásul a fegyveres erők azóta minden éjszaka fáradhatatlanul razziáztak, egyszer még hozzá is betörtek, pedig korábban elképzelhetetlen volt, hogy egy orvost vagy orvostanhallgatót alapos indok nélkül vegzáljanak.

A polgárháború leverése után meghirdetett statáriumot alig egy hete oldották fel, de az utcák néptelenek maradtak.

– Miért mentetek oda? – kérdezte bizonytalanul.

– Én… mi tenni akartunk valamit. Nem hagyhattuk veszni a Ligetet…

Éva lehunyta a szemét.

– Segítened kell… – kiáltott fel Eszter hirtelen. – Könyörögve kérlek!

– Mégis mit tehetnék? Nem vagyok szuperhős!

– De… de…

Éva átölelte barátnőjét, és ringatni kezdte. Eszter belekapaszkodott Éva köpenyébe; sírása egyre keservesebbé vált.

– Nyugodj meg, sss…

– Vége… vége… – sírta Eszter, mire Éva még szorosabban ölelte magához.

Kerberosz értetlenkedve pillantgatott hol egyikükre, hol másikukra, majd befurakodott kettejük közé. Eszter légzése lelassult, zokogása alább hagyott. Éva ekkor óvatosan kibontakozott az ölelésből, és biztatóan megfogta barátnője kezét, miközben hiába próbált szemébe nézni.

– Na, mondd el, mi történt! – suttogta.

– Peti több aktivistával együtt fákhoz kötözte magát. Kettévágták őket. Ha Krisz nem rángat el onnan, ott maradtam volna.  – Eszter a tenyerébe temette az arcát. – Nem tettem semmit…

Évát mintha pofon vágták volna: a Városliget elpusztítása borzasztó, de hogy Péter is odaveszett… erre nem voltak szavak. Csak azért nem kiáltott fel kínjában, hogy Esztert vigasztalni tudja.

– Nem tehettél semmit érte.

 – De! Meg kellett volna állítanom… – Éva ekkor ismét magához húzta Esztert, és simogatni kezdte dús, göndör tincseit.

A könnyeivel küszködött: Péter nincs többé. Hiszen tegnap még együtt ebédeltek! A férfi egy igazi színfolt volt ebben a szürke világban: egy idealista, aki valóban hitte, hogy a lelke mélyén minden ember jó. Éva gyakran mondogatta, hogy előbb vagy utóbb a naivitása fogja a sírba vinni, de ezt maga sem hitte el igazán.

Abba pedig bele sem mert gondolni, Eszter mihez kezd ezek után. Péter és ő együtt nőttek fel a Szent Antal Állami Árvaház barátságtalan falai között: szinte egyszerre, kisgyerekként kerültek be, és olyanok voltak, mint a testvérek. Amint a férfi nagykorúvá vált, beköltözött a szüleitől örökölt egyszobás garzonlakásba, és keményen dolgozni kezdett, hogy egy éven belül nagyobbra cserélhesse, és Eszter tizenhat évesen hozzáköltözhessen.

– El kellett volna rángatnom, vagy… vagy… vissza kell mennem!

– Eszter… – suttogta a nő tehetetlenül. – Mit tehetnénk? Hiszen, aki túlélte, elmenekült.

Fogalma sem volt, hogyan vigasztalhatná meg Esztert: erre a veszteségre nincsen gyógyír, nincsenek szavak. Péter volt Eszter fogadott bátyja. Évát mardosta a bűntudat, mert cserbenhagyta őket, pedig tudnia kellett volna, hogy Péter mindent megtesz a Városligetért, Eszter pedig vérbeli újságíróként beleveti magát az események sűrűjébe mit sem törődve a saját testi épségével. Hogyan is hihette, hogy nem gondolta halálosan komolyan?

Kerberosz morogva az ajtóhoz rohant; hátán felállt a szőr. Éva ebből sejtette, hogy idegen érkezett. Talán rendőrök vagy bűnözők, hasított belé a gondolat, majd Eszterre és a véres ruhájára pillantott. Felállt és intett neki, hogy rejtőzzön el.

Elővette a kanapé mögötti komód fiókjából a pisztolyát, és ruhája zsebébe rejtette. Annyiszor megfogadta, hogy kicserélteti ezt az ajtót, vagy legalább beszereltet egy kukucskálót, de mindig csak a baj közeledtével jutott eszébe. Halkan a kutya mellé lépett, és meglapult az ajtó mellett. Kopogás hallatszott, mire Kerb eszeveszett ugatásba kezdett.

Éva szíve hevesen vert; bal kezét a pisztolyra helyezte, a másikkal óvatosan lenyomta a kilincset, és résnyire nyitotta az ajtót.

– Ábel! – sóhajtotta megkönnyebbülten, majd megfogta a kutya nyakörvét, és kitárta az ajtót. – Kerb, nyugi! Gyere be! Eszter, kijöhetsz!

– Remélem, azt a golyót nem nekem szántad – mutatott Éva zsebében pihenő kezére a férfi, és megigazította a félrecsúszott szemüvegét.

• Nem, de baromi jó lenne, ha nem feledkeznél meg állandóan a titkos kopogásról… – Éva elengedte Kerberoszt, aki körbeszimatolta Ábelt, majd bizonytalanul gazdája reakcióit kezdte figyelni. – Jól megijesztettél, elfelejtettem, hogy nem is jártál erre, mióta ez a kis szaros itt van. Nagyon jó jelzőkutya… – Kerb lassan megnyugodott, de még gyanakodva nézte a férfit, aki idegesen beletúrt hullámos, fekete hajába.

– De jó, hogy itt vagy! – lépett ki Eszter a hálószobából, és megölelte a férfit. Ábel zavartan megsimogatta Eszter hátát, majd hátrébb lépett.

– Krisz is hamarosan itt lesz. Oltári nagy szar van.

– Csak nem te is a Ligetből jöttél?

– Videót is csináltam. Kitettek magukért…

Ha nem Péterről lett volna szó, Évának a szeme sem rebbent volna: most azonban tompa sajgást érzett a szíve tájékán.

– Kérhetek egy másik ruhát? – kérdezte Eszter, mire Éva feleszmélt.

– Igen, ne haragudj. Nyugodtan vegyél ki valamit a szekrényemből, tudod, hol találod.

Eszter bólintott, és lassú léptekkel elindult a hálószoba felé. Éva sejtette, hogy barátnője valójában csak nem akarja látni és hallani Ábel felvételét. Abban sem volt biztos, hogy ő maga meg akarta-e nézni.

Ábel leült a kanapéra, majd szürke terepmintás, ütöttkopott hátizsákjából kivette a régi, törött képernyőjű okostelefonját. Ramaty állapota ellenére értékes darabnak számított, hiszen az átlagemberek nem juthattak kamerás kütyükhöz; a Műveleti Bizottság nagyjából tizenöt évvel ezelőtt korlátozta a használatukat, hogy megakadályozza az országban történő visszaélések felvételét és külföldre juttatását. A boltok csakis fekete-fehér kijelzőjű, kamera nélküli okostelefonokat árulhattak, a fényképezőgépeket betiltották. Ábel ezt a darabot két évvel ezelőtt kapta egy ellenállási csoport vezetőjétől, hogy minden fontosnak vélt eseményt levideózzon. Éva emlékezett, mennyire irigykedett rá akkor, pedig neki is lett volna lehetősége szerezni egyet. Magának sem tudta megindokolni, miért utasította el.

– Nézd meg! – mondta a férfi határozottan, mire a nő megfogta a telefont, lehuppant a kanapéra, és elindította a felvételt.

A hangszóró recsegésén át hallani lehetett az emberek kétségbeesett üvöltését. A fátyolos örökködön át látszódott, ahogy a munkagépek kidöntik a liget fáit, mit sem törődve a hozzájuk láncolt aktivistákkal. A kamera egy magas, karcsú nő felé fordult: dús, fekete haja kontyba tűzve, tekintete merev és érzelemmentes; szürke katonai egyenruhájában úgy festett, mint egy márványszobor. Hátát az út mellett álló, hatalmas fekete terepjárónak támasztotta, kezét karba tette; fehér, keresztes karkötőjén megcsillant a fény.

Éva összeszorította az ajkát. Egyszerre gyűlölte ezt a nőt, és félt tőle; Lili volt az egyetem legrettegettebb oktatója, a bátrabbak a háta mögött Mengele kisasszonynak nevezték. Történetek sora keringett a kísérletekről, amelyeket nemcsak vezetett, hanem tevőleg is részt vett bennük; ezek közül az élveboncolások tűntek a legbarátságosabbaknak. Évának nem volt kétsége afelől, hogy a nő éppen kísérleti alanyokat keresett magának; Budapest lerohanásakor pontosan ugyanígy figyelte a tömeget.

A kamera a menekülő tüntetők felé fordult; többen elővették a fegyvereiket, hogy az őket körbekerítő katonák közül párat magukkal vigyenek a halálba. Éva sokakat felismert közülük. Lehajtotta a fejét; nem bírta tovább. Letette maga mellé a telefont, majd felállt, és járkálni kezdett. Kezével végigsimított a szürke falon, majd megtámaszkodott az ajtó melletti komódon, tekintetét a plafonra emelte. Szemét könnyek marták. Ez nem volt több puszta mészárlásnál.

– Gondoltam, látni akarod – mondta Ábel, mire Éva ruhájának ujjába törölte a szemét.

– Persze – motyogta maga elé.

Eszter kilépett Éva szobájából kezében az összehajtogatott, véres ruhákkal. Most Éva egyszerű, mellben és csípőben szűknek tűnő, fekete pólóját és szoknyáját viselte.

– Köszönöm – suttogta, miközben a csomagot letette a földre, és leült a kanapéra.

Kerb hevesen szaglászni kezdte a ruhákat, mire Éva finoman arrébb tolta a lábával.

– Nem szabad!

A kiskutya a fülét hátracsapva a szoba másik végébe somfordált.

Kopogás hallatszott; Kerb ezúttal csendben maradt, mindössze a farkát csóválta izgatottan. Ez biztosan Krisz, gondolta Éva, de nem mozdult: megvárta, hogy Ábel felálljon és beengedje. Nem szólt, csak nézte, ahogy a férfi rövid hezitálás után Eszterhez lépett, és részvétteljesen átölelte. Ekkor elöntötte a harag: biztos volt abban, hogy ő a felbujtó. A többiek végig vacilláltak, egyedül ő tűnt megingathatatlannak még akkor is, ha az ellenkezőjét állította.

Krisz sosem bírt a seggén maradni, de ez volt a kisebbik gond: ezt olyanok is tudták, akiknek nem kellett volna. Ahogy azt is sokan sejtették, hogy közel áll Sátánhoz és köréhez, ezért kihasználták, hogy előbb cselekszik, aztán gondolkodik. Legutóbb is egy hajszálon múlt, hogy életben maradtak. Az Éva által csak Patkányoknak nevezett csoportosulás a polgárháború alatt rávette Kriszt, hogy részt vegyen egy a Parlamenthez tervezett műveletben. Ekkor Eszter és Ábel a Corvinusnál teljesített szolgálatot, így Krisz csak Pétert tudta behálózni. Éva elővigyázatosságból velük tartott. Mindössze Dávid egy emberének köszönhették, hogy elmenekültek a robbantások előtt. Éva szenttül meg volt győződve, hogy a kör egyik tagját próbálták előcsalogatni, Krisz csak a járulékos veszteség lett volna. Valahányszor erre gondolt, legszívesebben felnyársalta volna a férfit.

Ezért is tartotta titokban a barátai előtt, hogy maga is Sátán körének a tagja.

– Láttad, mi történt Péterrel? – kérdezte Éva ridegen.

Krisz az ajkába harapott, és leült a fotelbe. Kellemetlen csend telepedett rájuk; Eszter halkan sírdogált, Ábel beletúrt sűrű, göndör fürtjeibe, Krisz pedig némán nézett maga elé. Éva tekintete az ajtón pihent, miközben a fejében újra és újra lejátszódott a videón látott jelenet. Sosem volt tanúja ennél kegyetlenebb és céltalanabb leszámolásnak. Fogalma sem volt, miért kellett a Parlamentnek csúfolt gittegyletnek, a hadseregnek, vagy bárkinek még több példát statuálnia. A Nemzeti Hírlapban megjelentekkel ellentétben az ellenkormányt lemészárolták támogatóik nagy részével együtt. De nem, ezeknek a rohadékoknak még egyszer beléjük kellett rúgniuk. A tüntetésen nemcsak az ellenállás tagjai vesztek oda, hanem azok is, akik nem törődtek a mindennapi politikával és nem ártották bele magukat kétes ügyekbe, de a Városligetet elég fontosnak tartották ahhoz, hogy elhagyják otthonaikat.

Éva lábfejére egy puha, meleg kutyafej nehezedett, mire lepillantott az őt meredten bámuló Kerberoszra. Gazdája halovány mosolyát látva a kutya a hátára fordult, és simogatásért könyörögve csóválni kezdte a farkát. Éva leguggolt, és megvakargatta.

– Jól van, Kerb… Nincs semmi baj…

A harag mellett helyt kapott a bűntudat: ennél jobban ismerhette volna a barátait. Krisz részt vett a legértelmetlenebb megmozdulásokban; Péternek szívügye volt a Városliget, Eszter mindig oda ment, ahol a fontos események történtek; Ábel pedig videókat készített a legszörnyűbb tragédiákról, amiket megpróbált átjuttatni a Falon. Ráadásul Eszter kijelentette, hogy kimennek. Ő mégsem hallgatott rá.

– Mit csináljunk? – törte meg a csöndet Krisz bizonytalanul.

– Éljük tovább az életünket és vegetálunk a ködben – vetette oda Éva, de azonnal megbánta.

– Nem ülhetünk tétlenül! – válaszolta Krisz indulatosan.

– Miért, szerinted mit kéne tennünk? – fordult felé Éva, és karba tette a kezét.

Hosszú pillanatokig néztek egymás szemébe. Éva legszívesebben megfojtotta volna Kriszt, de inkább elfordította a tekintetét: ezt az ügyet négyszemközt kellett lerendezniük. Semmi szükségét nem látta, hogy Esztert ennél is jobban felzaklassa.

Ábelre nézett, aki látszólag elmerült a gondolataiban; arcára kiült a gyász, válla megrogyott; kezeit tördelte. Sohasem látta őt ennyire megtörtnek: még nála is zárkózottabb volt. Mélyen magába temette az átélt traumáit, hogy ne akadályozzák őt küldetése elvégzésében.

Eszter pityergése alábbhagyott, és néma csend telepedett a szobára. Éva annyira szeretett volna valami biztatót mondani, annyira szeretett volna segíteni, de Péter halála ómenként lebegett közöttük. Gondolatai ismét Kriszre terelődtek. Évek óta ez ment: a férfi részt vett az összes lehetséges megmozduláson, és olykor a többieket is magával rángatta. Persze igazságtalan lett volna azt állítania, hogy Krisz minden ötlete ostobaság; tervezőképessége és precizitása messze kiemelték az átlagból, kémiai és fizikai ismeretei hatalmas szolgálatot tettek az ellenállásnak, és ha nem lett volna ennyire vakmerő és meggondolatlan, idővel akár Sátán körébe is bekerülhetett volna. Most mégis túl messzire ment: vissza kellett volna fognia a többieket, nem pedig belevinni ebbe az őrültségbe. Tudnia kellett, hogy a tüntetés értelmetlen. Kriszt sok mindennel meg lehetett vádolni, de azzal nem, hogy ostoba lenne. Seggfej, gondolta.

Magára haragudott a legjobban; oda kellett volna figyelnie ahelyett, hogy a sebeit nyalogatja. Talán akkor segíthetett volna Péteren, vagy legalább meggyőzhette volna, hogy ne láncolja magát ahhoz a nyomorult fához.

Egy újabb rovátka került a soha nem bocsátom meg magamnak falra.

– Segíts nekünk, kérlek – fordult Évához Eszter. – Vissza kell mennünk… Csak a csatornán keresztül juthatunk oda, mert körbezárták a ligetet.

Éva ekkora őrültségre végképp nem volt felkészülve.

– Eszem ágában sincs! – szaladt ki a száján.

– De nálad senki sem ismeri jobban a csatornarendszert – válaszolta Eszter, mire Éva idegesen megropogtatta a nyakát.

Ebben igaza volt: gyerekkorában rengeteg időt töltött odalent, ráadásul a legtöbb hatóságilag lezárt területre is beosont már. Csukott szemmel eltalált volna szinte bárhova, így mind a Dávid alá tartozó csoportosulások, mind a szakadár ellenállók hozzá fordultak segítségért, akár mentőakciót kellett végrehajtani, akár egy szigorúan őrzött helyre kellett betörni. Ez a tudás volt a túlélésének záloga, nem is volt hajlandó átadni senkinek.

Most azonban a háta közepére sem kívánta.

– Miért akartok visszamenni? – sóhajtotta fáradtan.

– El szeretném hozni Péter testét. Eltemetni… – suttogta Eszter lehajtott fejjel.

– Hogy mit szeretnél? – nyögte értetlenül Éva.

– Kérlek… nem hagyhatom csak úgy ott – kérlelte Eszter.

Éva első reakciója a heves tiltakozás lett volna, de visszafogta magát.

– Ugye tudod, hogy ez őrültség? – kérdezte. – Ha meglátnak minket, helyben agyonlőnek.

– Tudom, de nem hagyhatom ott – válaszolta Eszter határozottan.

Nem engedhette meg magának ezt a kockázatot: messze nem a halál a legrosszabb dolog, ami megtörténhetett velük. Azonban azt is tudta, hogy Eszternek mennyire fontos a hite. Félt, hogy ha nem segít, megpróbál egyedül visszamenni, és másodszorra nem lesz akkora szerencséje.

– Mivel lesz jobb, ha elhozzuk? – kérdezte bizonytalanul.

– Eltemethetjük. Megérdemli.

– De neki nem számít már.

– De igenis számít! – felelte Eszter határozottan. –Ha ott marad, sosem lelhet nyugalomra! Péter megérdemli, hogy megadjuk neki a végtisztességet! Ő is ezt szerette volna.

– Én mindenképpen visszamegyek – szólt közbe Krisz, mielőtt Éva vitába szállhatott volna. – Meg kell találnom egy barátomat.

Éva hosszan nézte a férfit; látta, hogy hazudik. Ilyenkor mindig idegesen kerülte a másik tekintetét, ujjaival a nadrágja redőit babrálta. Immáron sokadik alkalommal próbálta átverni… Legtöbbször olyan apró-cseprő dolgokkal próbálkozott, amiknek Éva nem tulajdonított jelentőséget. Olykor azonban túl messzire ment. Három évvel ezelőtt azt hazudta, hogy Esztert elrabolták. Pedig csak hallott egy mendemondát, miszerint a csatornarendszerben fogva tartanak valakit a Píedik járatról, és rá akarta venni Évát, hogy segítsen neki. Ezek után képtelen volt megbízni benne: egy ostoba legenda miatt kockára tette az életét.

Sokszor kívánta, hogy bárcsak hagyta volna Kriszt a csatornában megrohadni…

Barátnője arcát kezdte fürkészni. Péter holttestét nem vihették el, és ezt neki is tudnia kellett: Eszter ugyan naiv volt, de nem buta. Éva reménykedett is, hogy ez pusztán pillanatnyi elmezavar, és legkésőbb a Városligetben rájön a vállalkozás képtelenségére. Ez volt az egyetlen ok, amiért rábólintott. Ő a legjobb barátnője, és megfogadta, hogy meg fogja védeni.

Péter, miért nem jutott ez az eszedbe, te ostoba? gondolta fájdalmasan.

– Legyen. Nagyon remélem, hogy élve kijutunk onnan – dünnyögte, majd tekintetét Ábelre emelte. – Te is jönni akarsz?

– Tudósítani szeretnék – vonta meg a vállát a férfi. – El akarom juttatni az Uniónak,

– Nem értem, miért olyan fontos ez neked… – húzta el a száját Éva,

– Valakinek meg kell mutatnia a világnak ezt a szörnyűséget – tette karba a kezét Ábel. – Ha most nem is segítenek, de később, amikor elszámoltatásra kerül sor, ezek sorsdöntőek lesznek. Meg azt, ami kijutott az országból, nem fogják megsemmisíteni.

Éva mélyet sóhajtott: biztos volt benne, hogy az EU-t teljesen hidegen hagyja, mi történik ebben az elcseszett országban. Ráadásul abban sem lehettek biztosak, hogy az információk valóban eljutnak a címzettekhez: soha egyetlen választ sem kaptak.

– Legyen, segítek – egyezett bele végül.

– Köszönöm – suttogta Eszter, és átölelte a nőt. – Viszont! – tette karba a kezét Éva. – Nem tudunk kihozni egy testet onnan. Lehetetlen. Szóval más módot kell kitalálnunk. – Eszter már nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, de végül egy aprót biccentet. – Előkerítem azokat a katonai egyenruhákat.