2. 2054.03.19.

A Belváros romokban állt; a szokásosnál ritkásabb, egész országot szürke fátyolként elfedő örökködön keresztül tisztán kivehető volt a pusztítás. Alig két hete a budapesti ellenállók remény- és örömteli kiáltásai töltötték be a város utcáit. Most törött téglák és üvegszilánkok hevertek szerteszét; az aszfaltot vérfoltok tarkították. Bár alig múlt el délután hat óra, a csendet mindössze néhány katona csizmájának dobogása törte meg.  Egy, a Szabó Ervin téren épségben maradt óriásplakáton két férfi és két nő állt kihúzott derékkal, karba tett kézzel, hatalmas mosollyal. Mellettük a Nemzeti Műveleti Bizottság szlogenje: Új alapokra helyezzük a várost!

Évának összeszorult a torka, ahogy a volt Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár félig leomlott falainak takarásából, egy lyukon keresztül figyelte a járőröző katonákat. Ez volt az otthona, az egyszerre imádott és gyűlölt VIII. kerület, amit hol felszabadítani, hol felégetni akart. Gyermekkora óta itt élt, így első kézből figyelhette meg az elmúlt negyedszázad változásait.

Ötéves volt, amikor megkezdték a városkép teljes átalakítását. Egy reggel azt vette észre, hogy óriási munkagépek forgatják fel a jól ismert utcákat: nagyjából ötven méter átmérőjű körsíneket raktak egymástól egy háztömbnyi távolságra, majd ráemelték az épületeket. Hét évbe telt, mire befejezték a munkálatokat, és a házak csigalassúsággal forogni kezdtek. Ez hatalmas változást hozott a lakók életébe: otthonuk bejáratát sosem pontosan ott találták, ahol elhagyták.

Nem kaptak valódi választ arra a kérdésre, hogy mégis mi szükség volt az épületek sínekre helyezésére. A kormányzati kommunikáció szerint a változtatás katonai és védelmi célokat szolgált, hiszen ha a nyugati ellenséges erők betörnek az országba, a mozgó létesítmények megnehezítik a terep felderítését, valamint megkönnyítik a lakosság számára a rejtőzködést. Apja elbeszélései szerint ezt a magyarázatot még a MűvBiz legfanatikusabb híveinek a torkán is csak vécékefével sikerült lenyomni, de a csendes beletörődésen túl semmit sem tettek. Páran ugyan tüntetést szerveztek, mások az otthonaik elé láncolták magukat, de hiába: aki így tett, annak a lakását hamarosan államosították. Egy, az átépítések megkezdésekor hozott rendelet lényegében megtiltotta, hogy az emberek az örökködről vagy az épületek sínre helyezéséről beszéljenek, így csak félve és suttogva terjedtek a különböző összeesküvés-elméletek. Évát hidegen hagyta a kérdés: ha egy bajtársa a véleményét kérte, annyit mondott: megalománia.

Bár a körsíneken mozgó épületegyütteseket sérthetetlennek hitték, a robbantások hatására kártyavárként omlottak össze Budapest ostroma során. Éva úgy sejtette, hogy a tervezők nem számoltak egy polgárháború kitörésével. Több, mint egy hét telt el a szabadságharc leverése óta, de azóta is ugyanazzal a gyűlölettel vegyes szomorúsággal és értetlenséggel nézett végig a városon. Hogyan fajulhatott idáig? kérdezte magától. Mindössze húsz épületblokk maradt állva, amelyek többségét puskagolyók és gránátok szaggatták. Csak a megmaradt sínek tűntek érintetlennek: a harcok és múló idő sem hagytak rajtuk nyomot.

Éva végigsimított az arcán húzódó sebhelyen, és kilesett a fal takarásából: a távolban újabb katonákat látott. Nem ehhez az örökködhöz volt szokva: mintha egy leheletvékony menyasszonyi fátylon keresztül szemlélte volna a világot. Ő viszont születése óta a látótávolságot sokszor két-három méterre rövidítő, sűrű ködöt ismerte; abban sokkal könnyebb volt elrejtőzni. Visszabújt a fal mögé, leguggolt, és a résen keresztül figyelte tovább a teret. Másfél hete ugyaninnen nézte végig, ahogy a katonák kimenekítik a rendőrfőkapitány fiát, mielőtt csapatával elrabolhatta volna.

Tökéletesen rálátott a Nemzeti Múzeumra. Az épület szinte a földdel vált egyenlővé: mindössze némi tégla, pár cserép és az úton elterülő, fonnyadt borostyán maradt utána. És a szinte teljesen ép, hatalmas lépcsősor, amit a romokat eltakarító gépek is kikerültek. Talán a Nemzeti Műveleti Bizottságnak tervei vannak vele, gondolta keserűen.

Az elhanyagolt, kifosztott, golyólyuggatta épület látványa régen a biztonságot jelentette. Pincéjéből egy titkos folyosó vezetett a csatornarendszerbe, amit az apja és néhány barátja épített tizenöt évvel ezelőtt. Korábban meg volt győződve róla, hogy mindössze a legfontosabb ellenálló szervezetek vezetői ismerték. A katonák mégis felfedezték, és azon keresztül támadtak rájuk. Megrázta a fejét: most nem gondolkodhatott ezen.

Mivel a közelben lévő összes lejárat használhatatlan volt, sürgősen ki kellett jutnia a kerületből. Mielőtt elindult volna Kálvin téri otthonából, körbeérdeklődött néhány megbízható barátjánál egy, a kormányzati szervek számára ismeretlen, pont ezért lehallgathatatlan, ősöreg alkalmazáson, majd a tőlük kapott információk alapján úgy döntött, a Fővám tér felé indul. Az ottani lezárt, évtizedek óta használaton kívüli metróalagútból lejuthatott a csatornarendszerbe.

Újból kilesett a fal mögül: ezúttal tiszta volt a terep. Különösen óvatosnak kellett lennie: ha elkapják, az érvényben lévő kijárási tilalom miatt még azt sem hazudhatja, hogy az egyetemről indult haza, mert az első dolguk lenne a dékánnál vagy az egyik főorvosnál megbizonyosodni állításának valódiságáról.

Felhúzta fekete, egész arcot takaró maszkját, majd ellenőrizte a zubbonya alá rejtett pisztolyát. Egy pillanatig hezitált, majd elindult a házak romjai között a Vámház körúttal párhuzamosan.

Az alig tizenöt perces utat fél óra alatt tette meg. Az egykori Corvinus Egyetem lerombolt épületéhez érve az órájára pillantott, majd bosszúsan megforgatta a szemét: túl sokáig vesztegelt a könyvtárnál. Egy falmaradvány takarásából végigkémlelte a Fővám teret, de a romokon kívül mindössze néhány munkagépet látott. Futásnak eredt; átbukdácsolt a törmeléken, és leszaladt a kettes villamos használaton kívüli aluljárójába. A lépcső alján a falnak vetette a hátát, majd körbenézett: tiszta volt a terep. Halkan, nehogy léptei visszhangozzanak, a csaknem huszonöt éve üzemen kívül helyezett négyes metró lejáratához osont, elhúzta a szürke, telefirkált paravánt és elrejtőzött mögötte.

Kezét kalapáló szívére tette és lehunyta a szemét. A polgárháború kezdete óta minden sarkon ellenséget látott. Egyedül itt, a csatornarendszerben és annak közvetlen bejáratánál érezte biztonságban magát. Úgy ismerte ezeket a járatokat, mintha egész életét idelent töltötte volna. Ráadásul a katonai egységek a felszíni munkálatokkal voltak elfoglalva.

Mélyeket lélegzett, majd kinyitotta a szemét, és körbepillantott. Az egykor impozáns betonfalakon hatalmas repedések húzódtak, az egyik tartógerendát kirobbantották. Huszonöt év telt el azóta, hogy hallgatók egy csoportja elbarikádozta a metró lejáratát, majd az akkori budapesti rendőrfőkapitány a hadsereg segítségével kifüstölte őket. Ennyit lehetett biztosan tudni az eseményekről, Éva minden másról csak mendemondákból és kormányzati tulajdonban lévő hírforrásokból tájékozódhatott. A diákok meghaltak, a katonák hallgattak. Az ellenállás körében ismert verzió szerint a fiatalok hősként küzdöttek az országot körülvevő Fal felépítése ellen, a kormányzati fórumok viszont nyugati ügynököknek állították be őket. Bármi is volt az igazság, a hely azóta magán viselte a pusztítás nyomait: a metrót a lázadás után lezárták, és még a holttesteket sem távolították el. Pedig a tartószerkezet helyreállítása a Nemzeti Hírlap szerint folyamatosan napirenden volt a Fővárosi Tanács ülésein, mégsem történt változás.

Éva lesétált a működésképtelen, hiányos mozgólépcsőn, és mit sem törődve a földön heverő emberi csontokkal és hulladékkal, lemászott a metróalagútba. Az övéből kivette a zseblámpát, és körbevilágított; a falakon víz szivárgott, a sínek romjai közt fekete bogarak rohangásztak, a levegőben penész szaga terjengett. Elfintorodott, majd elindult.

Úgy száz méterre a Szent Gellért téri megállótól megnyomott egy falba beleolvadó gombot az alagút bal oldalán. A rejtett, mellmagasságig érő tolóajtó hangtalanul nyílt ki. Éva leguggolt, bemászott rajta, és bezárta maga mögött az átjárót. Körbevilágított az aprócska, szürkére meszelt, jellegtelen szobában, majd felemelte a lábánál heverő, húsz kilós aknafedőt. Hogy ezt a vackot mi az istenért nem lehetett rátenni az elektromos hálózatra, gondolta bosszúsan. Ez már csak azért tűnt teljesen érthetetlennek, mert békeidőkben a Nemzeti Csatornaművek emberei rendszeresen használták ezt az aknát.

Egy szűk alagút vezetett lefelé. Leült az akna szélére, lekapcsolta és visszarejtette zubbonyába a zseblámpát, majd elindult lefelé a vaslétrán, miközben visszacibálta a fedőt a helyére.

Számolta a fokokat: pontosan száznegyvenhárom. Az ötvenediknél figyelnie kellett, mert három vasrúd veszélyesen elrozsdásodott. Ahogy leért a szűk járatba, megfordult, és megnyomott egy másik gombot. Átbújt a kitáruló ajtón, és egy gyéren világított, betonszürke, boltíves, nagyjából három ember széles folyosóra ért. Nem hallott mást, csak a víz áramlását a fallal párhuzamosan futó vezetékekből. Balra indult, sietős léptei visszhangzottak. A csatornarendszer ezen szakaszát utálta a legjobban: sehol egy akna, ahol elrejtőzhetett volna, ráadásul a közművek emberei gyakran dolgoztak erre rendőri védelemmel ellátva.

Bakancsok koppanása törte meg a csendet: pont ettől félt. Hátrafordult, de nem látott senkit. Lehajolt, elkezdte lehúzni a fűző nélküli csizmáját, hogy futás közben minél kevesebb zajt csapjon, de félúton megállt. Ezer közül is felismerte volna ezt a hangot; ajka mosolyra húzódott. A távolban egy férfi alakja bontakozott ki: testét lepel takarta, arcát ugyanolyan fekete maszk, mint Éváét. A nő hevesen integetni kezdett, mire a férfi megszaporázta a lépteit.

– Késel a saját találkozódról? – kérdezte Éva gunyorosan.

– Nagyon vicces vagy – válaszolta a férfi, ahogy elsétált mellette. – Siessünk!

– Dávid! – szólította meg Éva, mire a férfi visszafordult. – Örülök, hogy élsz. Amikor nem értelek el…

Éva nem fejezhette be a mondatot, mert Dávid szorosan magához ölelte, majd a kezét megragadva futásnak eredt. Az út további részében nem szóltak egymáshoz, pedig Éva annyi mindent akart mondani. A katonaság már több mint egy hete visszafoglalta Budapestet, neki viszont két nappal ezelőttig fogalma sem volt arról, szerelme él-e még egyáltalán. Öntudatlanul megszorította a férfi kezét; legszívesebben azonnal megcsókolta volna.

Amíg Dávid élt, addig az ellenállás is, nem számított, hányszor verik le őket.

Öt perc múlva egy szűk, embermagasságú, a csatornarendszer mélyébe vezető alagúthoz értek; ezzel túljutottak útjuk legveszélyesebb szakaszán. Végigsétáltak a járaton, majd egy fél teniszpálya méretű, boltíves terembe jutottak. Éva úgy érezte, mintha mázsás súly gördült volna le a válláról. Itt végre biztonságban voltak: az állam emberei, legyen szó rendőrökről vagy karbantartókról, nagyon ritkán ereszkedtek ezekbe a mélységekbe. Ráadásul ez a hely távol esett a város alatt húzódó kínzókamrák hálózatától is.

Éva libabőrzött a párás, hideg levegőtől.

– Fázol? – kérdezte Dávid, miközben a fal mellett elindult jobbra.

– Igen – válaszolta Éva. – Nem kérem a kabátod.

Maga elé képzelte a férfi maszkja mögött rejtőző mosolyt: ezt, amióta társak voltak, minden alkalommal eljátszották.

Szűk folyosók váltották egymást: a falakban húzódó szellőzőberendezéseken keresztül olykor hallani lehetett a kínzókamrákban fogvatartott emberek fájdalmas sikolyait. Éva hozzászokott ezekhez a zajokhoz: egy átlagos napon legfeljebb azon csodálkozott el, hogy a hangok ilyen nagy távolságokat képesek megtenni. Azonban a szabadságharc leverése óta folyton az az érzése támadt, mintha a falakról bajtársainak üvöltése verődne vissza.

Mielőtt mélyebbre merülhetett volna baljós gondolatainak mocsarában, megálltak; Dávid a betonfalhoz érintette a tenyerét, mire kitárult egy rejtekajtó. Egy jellegtelen, piszkosszürke szobába érkeztek: közepén egy hatalmas kanapé és négy fotel foglalt helyet, közöttük egy asztal egy digitális kijelzővel; balra egy könyvszekrény, szemben egy ajtó, jobbra három laptop.

– Csak ketten leszünk – kezdte Dávid.

– Ugye nem…? – kérdezte Éva, miközben a kezét a szívére tette.

– Nem.

Éva lehúzta az arcáról a maszkot, majd megkönnyebbülten leeresztette a karját. Végre megnyugodhatott: Sátán és köre túlélte.

Lehuppant a kanapéra, és kibontotta szorosra tűzött kontyát: fekete haja a vállára omlott. Már éppen nyúlt volna, hogy kivegye fekete kontaktlencséjét, de a keze félúton megállt: túl fáradtnak érezte magát, és sejtette, hogy jelenleg a tenyerén több baktérium és más csúfság tenyészik, mint a villamosok bársonyszékein.

Dávid szinte letépte magáról az álarcot, majd leült a vele szemben lévő fotelbe, és az ölébe vette a hátizsákját. Éva hosszasan fürkészte a férfi komor tekintetét.

– Mi van velük?

– Anna és Klára az I. kerületben bujkálnak. Csaba továbbra is élvezi a rendőrfőkapitány kegyeit, ezért nem mert idejönni. Feró és Kata jól vannak, de elvesztettük a kommunikációs hálózat nagy részét Miskolccal és Debrecennel, ezért nem tudnak becsatlakozni. Mihály pedig vonaton van Egerbe.

Éva felkapta a fejét.

– Sikerült kijutnia?

– Igen. Az orosz bank úgy döntött, áthelyezi a székhelyét, és viszi magával a vezetőket.

– Ezek szerint az ösztöndíjamra nem lesz szükség.

– Nem, te maradhatsz. – Éva mindössze Dávid hangsúlyából érzékelte, hogy a férfi legalább annyira örül ennek, mint ő maga. 

Nem akarta elhagyni a fővárost. Nem dobhatta el csak úgy évek kemény munkáját, amivel nemcsak egy széles kapcsolati hálót sikerült kiépítenie, hanem egy átlag emberéhez képest igen magas életszínvonalat is elért.  Az Állami Orvostudományi Egyetem megbecsült hallgatója volt, szoros ismeretség fűzte a budapesti ellenálláshoz, ráadásul a szerelme és a barátai is ide kötötték. Nem hagyhatta itt Esztert, Kriszt, Ábelt és Pétert.

– Túléltük – suttogta maga elé, mire Dávid fintorogva megingatta a fejét.

– A java csak most jön… – mondta a férfi keserűen. – Mostantól még óvatosabbnak kell lennünk.

Éva gyomra görcsbe rándult; Dávidnak igaza volt. Mostantól úgy kellett élnie, mint egy normális egyetemistának: az ország összes katonai és félkatonai szervezete azon dolgozott, hogy előcsalogassa a megmaradt ellenállókat.

Dávid kinyitotta a fekete, cipzáras hátizsákját, kiemelt belőle egy aprócska fémdobozt, majd az asztalra tette.

– Kihasználtam a káoszt, és betörtem a Belügyminisztériumba.

– Te bolond vagy! – szaladt ki Éva száján.

– Szerencsém volt – vonta meg a vállát Dávid, majd sebhelyekkel tarkított kezét a dobozra tette, és felnyitotta. Benne öt apró üvegcse feküdt. – A dolgozók valamiért a rendőrök ellen fordultak. Könnyű volt elvegyülni abban a fejetlenségben.

– Ez az, amire gondolok? – emelte ki az egyik fiolát Éva.

– Az. Majd vigyél el kettőt, a többit elrejtem.

– Ezt biztosan keresni fogják.

– Szerintem is – vigyorodott el Dávid. – De legalább borsot törtem az orruk alá.

Éva rosszalló pillantást vetett rá, majd a tenyerébe fektette az üveget. A benne tárolt mérget a Belügyminisztérium megrendelésére fejlesztették ki a káros politikai elemek kiiktatására, és csak nagyon speciális vizsgálatok mutatták ki.

Egy évtizeddel ezelőtt öt fiolányi jutott ebből Dávid birtokába: az ellenállás mestertolvaja, a mára halott M. szerezte őket. Mielőtt néhány hónappal ezelőtt elfogyott volna, az orvosi egyetem alatti, szigorúan őrzött kísérleti kamrákban fogvatartott ellenállók és a magasabb rangú, de még elérhető kormányzati tisztviselők, valamint katona- és rendőrtisztek kiiktatására használták őket. Dávid ezzel likvidálta a 2053-ban kinevezett budapesti rendőrfőkapitány helyettesét, aki éles esze és megszállottsága miatt különös veszélyt jelentett rájuk.

– Most nem azért, de így nem igazán fogjuk a hasznát venni. Főleg nem húsz adagnyinak.

– Gondolni kell a jövőre is: lesz még ellenállás.

Éva megforgatta a szemét, majd visszatette a fiolát a dobozba és lezárta.

– Inkább tedd a szokásos helyre. Elmegyek érte, ha kell.

Dávid helyeslően bólintott, majd a zsebébe nyúlt egy cigarettáért.

– Ne! – tette karba a kezét Éva, mire a férfi elfintorodott.

– Most komolyan?

– Komolyan. Megígérted, hogy előttem nem cigizel!

– Jól van, jól van – sóhajtotta a férfi, majd visszacsúsztatta a dobozt. – Viszont hallottam, egyesek egy Városligetbe tervezett tüntetésről beszélnek.

– Egy héttel ezután a mészárlás után? – pislogott Éva értetlenül. – Ki lesz az a barom, aki elmegy?

Dávid hátradőlt a kanapén, majd kisöpörte a szeméből a belehulló, ritkás szálú, fekete tincset.

– A MűvBiz bejelentette, hogy ha már itt vannak ezek az istenverte gépek, akkor elintézik a Városligetet is. Ez elég sokakat meg fog mozgatni – válaszolta Dávid keserűen, és megvakarta a tarkóját. – Vigyázz magadra és a barátaidra. Úgy emlékszem, Péternek elég fontos a liget.

– Biztos, hogy nem fog elmenni. Nem bolond – rázta meg a fejét Éva.

– Fura dolgokat hoz ki az emberekből ez a kurva köd.

Hosszan hallgattak; Éva legszívesebben átnyúlt volna az asztal felett, hogy megérintse Dávid kezét; maga sem értette, miért nem tette. Talán a férfi komor, távolba révedő tekintete tántorította el.

– Egy darabig nem találkozhatunk – mondta ki végül a férfi. Éva hátradőlt, feje megpihent a kanapé háttámláján, és lehunyta a szemét. Számított erre.

Percekig feküdt így, gondolatai az elmúlt napok eseményei körül cikáztak. Annyiszor kívánta, bárcsak visszaforgathatná az időt, hogy megakadályozza ezt a mészárlást. Még nem jött el az ideje, hogy átvegyék irányítást a nagyvárosok felett. Mégsem volt az az észérv, amivel meggyőzhették volna a többieket. Az egyik csoportosulás, akiket Éva Patkányoknak nevezett, erőltette a polgárháború megkezdését: csupa szépet és jót ígértek, és olyan erősen vizionálták a MűvBiz és a Fal eltörlését, hogy a reményre éhező ellenállók nagy része egy év alatt a pártjukra állt. Pedig ez nem volt több puszta giccsbe burkolt hazugságnál. Sátán és köre kezéből kicsúszott az irányítás, így nem maradt más választásuk, mint sodródni az árral, és megpróbálni menteni a menthetőt. Éva szentül meg volt győződve, hogy a titkosrendőrség keze vastagon benne volt a dologban, a Patkányok vezetőjéről pedig mindig is úgy sejtette, hogy a MűvBiz embere, de erre sohasem sikerült bizonyítékot találnia.

Arra eszmélt fel, hogy lesüppedt mellette a kanapé, majd Dávid átkarolta a derekát. Fáradtan a férfi vállára hajtotta a fejét.

– Még sötétebb idők jönnek – csúszott ki Éva száján.

– Valószínűleg – sóhajtotta Dávid. – Bárcsak létezne a Píedik járat.

Éva akaratlanul elmosolyodott.

– Isten is létezhetne. Vagy valamelyik szuperhős azokból az ősöreg képregényekből.

Dávid felhorkant.

– Cinikus vagy.

– Igazad van – mondta Éva, és megpuszilta a férfi borostás arcát. – Tényleg jó lenne, ha létezne.

A Píedik járat egyike volt azoknak a városi legendáknak, amikről az emberek csak suttogva beszéltek. Éva annyi verzióját hallotta már, hogy tanulmányt írhatott volna belőlük. A legelterjedtebb szerint, amikor a kormány átépíttette az ország közlekedési hálózatát, és óriási, épületnagyságú villamosok kezdték járni a várost, sínekre helyezték a Píedik járatot is. Egy hullámzó falú, hatalmas villamost, ami csak éjszaka közlekedik, és azoknak jelenik meg, akik teljes szívvel elköteleződtek a szabadság mellett.

Gyerekként hinni akart benne. Aztán rádöbbent, hogy egy diktatúrában egy ilyen szervezetnek nincsen létjogosultsága: miért ne pusztítaná el úgy a katonaság, ahogy elsöpörte a polgárháborút is.

– Te felszállnál rá? – csúszott ki a kérdés Éva száján, mire Dávid megvonta a vállát.

– Valószínűleg igen. És te? – Azt hiszem, nem. Biztosan végig azon vekengenék, hogy ez egy rohadt csapda. Főleg ezek után; nem hiszem, hogy rajtad kívül bárkiben meg tudnék bízni.