Immodeának

Azon a napon…

1. 2054. 03. 09

Évát megőrjítette a várakozás: amíg a többi ellenálló odakint harcolt, neki egy a csatornarendszer mélyén fekvő, aprócska, szürke szoba kanapéján kellett feküdnie, és bámulnia a plafonon mászkáló álkaszáspókokat. Idegtépően hosszúnak tűnt a küldetésig hátralévő idő: egy tegnapi füles alapján a budapesti rendőrfőkapitány fia a blokád alá vont fővárosban ragadt, és éppen a Kálvin tér környékén rejtőzködött. Éva már mindent előkészített a férfi elrablásához, mindössze a felderítők jelentésére várt.

Unottan nyújtózott, az oldalára fordult, majd izmos, sebhelyes karját a feje alá tette. Derékig érő, fekete haja fátyolként omlott a sötétszürke bársonykanapé karfájára. Legszívesebben futni ment volna, de az elharapódzó utcai harcok miatt ennél nagyobb ostobaságra nem is vetemedhetett. Kínjában felnyögött: kénytelen volt itt vesztegelni a következő négy-öt órában.

Vergődéséből kopogás rázta fel, a hanggal egyidőben pedig kitárult a falba épített, elektromos tolóajtó. Egy göndör, fekete hajú nő viharzott a szobába hatalmas vigyorral az arcán. Testhez simuló, szürke nadrágot viselt fölötte egy csinos, fekete blúzzal, a hóna alatt egy laptopot cipelt.

– De jó, hogy itt vagy! – lelkendezett a látogató.

– Mégis hol máshol lennék? – grimaszolt Éva, majd felült és megpaskolta a mellette felszabaduló helyet. – Mi a helyzet, Eszter? Olvasnivalót hoztál?

– Pontosan! – bólintott a nő, majd lehuppant és Éva kezébe nyomta a laptopot.

– Röpirat?

– Csak szeretnéd! – nevetett fel gonoszkásan Eszter. – Ezt a Nemzeti Hírlapnak kellett írnom.

– Ne… – fintorodott el Éva, miközben vissza próbálta tuszkolni a gépet barátnője kezébe. –  Én ezt a szemetet nem…

– De-de! – rázta meg a fejét Eszter úgy, hogy göndör tincsei önálló életre kelve repültek a levegőben. –  Légyszi, olyan jó kritikáid vannak! Meg imádom nézni az arcodat, amikor olvasol.

Éva kelletlenül felhorkant: nem azért fogadta meg, hogy soha többé nem vesz meg egyetlen számot sem ebből a szennyből, hogy most Eszter agymenéseit olvasgassa. Amióta megszűntették az újság papíralapú kiadását, még zöldséget sem pucolhatott rajta. Elképzelése sem volt, barátnője hogyan képes igazi, vérbeli ellenállóként olyan cikkeket alkotni az állami fenntartású lapoknak, hogy az ottani keménykalapos főszerkesztők mind a tíz ujjukat megnyalják utána.

– Na, jó… – sóhajtotta Éva kelletlenül. – De sokba fog ez kerülni neked.

– Egy meggyes pite? – kérdezte Eszter széles mosollyal. 

– Majd beárazom, ha elolvastam. 

Ahogy felnyitotta a laptopot, a képernyőn megjelent Eszter irománya. Éva megmasszírozta a homlokát, majd segélykérően barátnőjére pillantott. Nem kapott felmentést, úgyhogy hangosan olvasni kezdett.

Nemzeti Műveleti Bizottság: Visszafoglaljuk Budapestet!

– Komolyan ezt mondták? – nevetett fel.

– Persze, harci készültség van. Sosem nézel tévét?

– Minek, ha te megteszed helyettem? – Eszter felkacagott, majd Éva folytatta az olvasást.

2054. február 20-án hajnalban egy nyugatbérenc, lázadó csoportosulás irányítása alá vonta Budapestet.

– Ez aztán a gyönyörű indítás – bólogatott elismerően Éva. – Bárcsak találkozhatnék ezekkel a nyugatbérencekkel, hátha engem is bevennének a buliba.

A Nemzeti Műveleti Bizottság utasítására a rendőrség azonnal megkezdte az evakuációt, azonban így is tisztességes budapestiek tízezrei ragadtak a blokád alá vont fővárosban. Az áldozatok száma jelenleg ismeretlen, de a fővárosban ragadt olvasóink visszajelzése alapján az utcákon halottak százai hevernek. Akik tehették, elrejtőztek a lakásaikban az utcákon tomboló söpredék elől.

– Ezek hol az istenben látnak száz halottat? – Éva Eszterre pillantott, aki csak megvonta a vállát.

– Szerintem nem volt rajtuk szemüveg, így az örökködön keresztül kettő helyett négyet láttak, amit megszoroztak negyvennel.

– Csak a szokásos statisztikai mérések, igazad van – bólogatott Éva, mint aki most már mindent ért.

Az elmúlt napokban több próbálkozás is történt a magát ellenkormánynak nevező csőcselék békés meggyőzésére: a tárgyalásokon részt vett Bognár Cintia, a Nemzeti Műveleti Bizottság elnöke, Vincze Mátyás hadügyminiszter és Budai Júlia igazságügyi miniszter, azonban a támadók semmiféle hajlandóságot nem mutattak a békés megegyezésre.

– Kikkel tárgyaltak ezek?

– Szerinted gondolatolvasó vagyok, hogy tudjam, mit képzelődnek? – tárta szét a kezét Eszter.

A csőcselék vezetése még annyi engedményt sem volt hajlandó tenni, hogy a Budapest szívében lévő Szent Antal Állami Árvaházban élő gyermekeket kiengedjék az ostromlott városból, vagy legalább élelmiszert és tisztálkodási eszközöket juttassanak be hozzájuk.

– Szerintem azok a gyerekek több kaját kaptak az elmúlt hetekben, mint a tavalyi évben összesen – jegyezte meg Éva keserűen.

– Ezt tanúsíthatom – bólintott Eszter; derűs tekintete egy pillanatra elkomorult.

A Nemzeti Műveleti Bizottság a mai rendkívüli sajtótájékoztatón ígéretet tett Budapest visszafoglalására. Gerber Károly vezérezredes beszámolója alapján Budapest rendőrfőkapitánya és a Magyar Honvédelmi Bizottság budapesti kirendeltségének vezérőrnagya csupán a hadügyminiszter parancsára vár, hogy megkezdjék a főváros ostromát. Azonban még mindig nem tettek le a konfliktus békés módszerekkel történő megoldásáról: felszólították az ellenkormány vezetőit, hogy adják meg magukat, és ígéretet tettek, hogy mindenki, aki segítette őket, amnesztiában részesül. Azokat a budapestieket, akik áldozatként a városban rekedtek, arra kérték, hogy rejtőzzenek el, csak akkor hagyják el az otthonaikat, ha nincs más választásuk, támogassák egymást a bajban.

– Na, jól van, én ezt nem bírom – csapta le a laptop monitorját Éva. – Jézusom, Eszter, hogy az istenben tudod meghallgatni ezt a sok marhaságot? Nekem már az összefoglalóktól füstöl a fejem.

– Ha nem veszed túl komolyan, megvan a maga bája! Még nevetni is lehet rajtuk.

– Irigylem az jó kedvedet… – Éva egy mély sóhaj kíséretében újra kinyitotta a gépet.

Illés Ágnes külügyi szakértő ismét megerősítette, hogy a támadás mögött közvetlenül a Globális Nemzetközi Fórum radikális kommunista ága áll.

– Jé, mi a tök az a Globális Nemzetközi Fórum? – fintorodott el Éva. – Létezik egyáltalán?

– Az Unió már lejárt lemez. Most ez a trend. Amúgy fogalmam sincs, én csak leírtam, amit a sajtótájékoztatón hallottam – vonta meg a vállát Eszter.

– Egyszer megkérdezhetnéd, mit szívnak, és honnan szerzik…

Azonban GNF hallgatása az egész testületet bűnössé teszi a nemzeti autonómiába való beavatkozás vétségében. A Fal, amit az illegális migráció megakadályozása miatt emeltek, azóta is szúrja az európai bürokraták szemét, és mindent megtennének azért, hogy lebontsák. A közös nemzettudatunk ereje és a kitartásunk azonban továbbra is megvéd bennünket az idegen befolyástól.

Végezetül Pál Ádám, a keleti kapcsolatokért felelős államtitkár szólalt fel, és továbbadta az orosz elnök üdvözletét minden magyar ember számára, és támogatásáról biztosított mindenkit.

„Budapest a budapestieké! Isten legyen velünk!”

 Ezzel felkiáltással búcsúzott a Nemzeti Műveleti Bizottság, majd az újságírók üdvrivalgásával kísérve távoztak a teremből.

Nemzeti Hírlap

2054. március 9.

– Hogy őszinte legyek, én is üdvrivalgással távoznék abból a teremből, amin ezekkel osztoznom kell.

Évának lüktetett a feje. Adott magának egy percet, hogy rendezze a gondolatait, majd szigorúan a magában kuncogó Eszterhez fordult.

– Nos, nem vagyok megelégedve. Túl kevés a szóismétlés, a vesszőhibából sem elég. Ráadásul nem hangsúlyoztad eléggé, hogy mennyi pénzt kapunk azért, hogy lebontsuk a Falat. Tudsz te ennél jobbat is!

– Jól van, jól van – emelte fel a kezét megadóan Eszter: fekete kontaktlencsés szeme vidáman csillogott. – Pótlom, ígérem. De akkor még egyszer el kell olvasnod…

– Akkor inkább tökéletes ez így, küldheted! 

Eszter féktelen kacagása betöltötte a szobát.

– Azért ennyire csak nem borzasztó!

– Amióta elolvastam, jobban várom, hogy elinduljak a Múzeumba szétlövetni a seggem.